Fonó volt ez, nem társasági rendezvény
Februárban, amikor a falvak fölött még ott lóg a köd, és mindenki azt hiszi, hogy a farsang csak jelmezről és fánkról szól, Sepsiszentkirályon visszahoztuk, amit már jó ideje elfelejtettünk: hogy egy közösség legjobb pillanatai nem a képernyő előtt születnek, hanem egy zsúfolt teremben, ahol mindenki csinál valamit a kezével.
A kultúrotthon ajtaján száznál is többen léptek be egy délután alatt – és ez nem egy tervezőasztal mögött kiszámolt szám, egyszerűen ennyien jöttek. Gyapjú, festék, fonál, mindenhol. Az egyik asztalnál nemezeltek, kicsit odébb valaki életében először próbált szőni karmantyúfán, a másik sarokban ecsettel a kézben születtek a tarka mintás falemez darabok. És persze ott volt István Ildikó is, aki nem tanított, inkább csak elkezdett dalolni – és mielőtt észrevehető lett volna, már fél terem vele énekelt.
A legjobb az egészben: senki nem kérdezte, hány éves vagy. Hatévesek ültek nyugdíjasok mellett, tinik gyapjút gyömöltek ott, ahol nagymamák szőttek, és senkinek sem volt furcsa. Egy fonóban ez így működik – nem korosztályok szerint ülünk le, hanem aszerint, hogy hol van hely.
Nem volt ez nagy show, nem voltak fényszórók és nagyszínpad. Épp ez volt benne a varázslat: hogy egy sima, hétköznapi délutánból hogyan lesz olyan élmény, amiről még hetekig beszélnek a faluban. A Sic-Art Egyesület megcsinálta azt, amit egy jó fonónak kell tudnia – összehozott egy csomó embert, akik különben talán soha nem ültek volna le egymás mellé.
Farsang van, tél vége felé közelítünk – és Sepsiszentkirály most már tudja, hogy a hagyomány nem a múzeumban porosodik. Ott van, ahol két kéz épp egy fonalat igazít.
Az esemény a Nemzeti Erőforrás Támogatáskezelő Csoóri Sándor Alapjának támogatásával született meg.
